Budapest megint hátára kanyarintotta fehér köpönyegét, én meg kaptam egy sms-t, hogy ki a hóra, és már mentem is. A város ilyenkor annyira más, sokkal szebbnek és tisztábbnak és mesésebbnek tűnik, én meg odavagyok a szép és tiszta és mesés helyekért.
A Parlament. Ez az első fotó, amit a Parlamentről csináltam így hagyományosan, szemből, egész hosszában. És egy uszály megy el előtte éppen. Meg a hó, meg a jég. Örülök, hogy éppen ilyen idő volt.
Sétáltam tovább a parton, és azon nevettem, ahogy a sirályok utaztak a jégtáblákon. Volt amelyik egyedül, de volt társasutas jégtábla is 10-15 madárral. Aztán elértem a Lánchidat.
A Lánchídnál beértem
Domát, aki kicsábított a szabadba és innen ketten folytattuk sétánkat a fehér párnácskák alá bújt úton, és közben azt énekeltük, hogy "egy napon, mikor Micimackónak semmi dolga nem akadt" - persze ez nem így volt, de lehetett volna így is. Ismertek...
Más is sétált arrafelé, ő is a Micimackót énekelte. De csak magában.
Aztán felkanyarodtunk a Gellért hegyre, ahol még hóban soha nem jártam. Nekem kész edzésnek számított felgyalogolni, de megérte, mert nagyon szép volt a látvány a Gellért szobortól, amin maszkot képzett a hó, mintha a vasálarcost akarná eljátszani. A Micimackós dal hallatszott a szobor belsejéből. Vagy csak képzelem?
Elővettem az analóg gépemet is, és tettem bele 3 egész kockát. Hadd szóljon. Egyszer csak arra szaladt egy nagyon aranyos vizsla. A Micimackót énekelte miközben játszott a hóban, az orrán egy kis hópamaccsal.
Végül előkerült a lensbaby is. Már rég nem találtam neki témát, de most sikerült. Legalábbis én úgy érzem.
"Hull a hó és hózik zik zik... Mici-Micimackó fázik"
