vasárnap, december 02, 2012

hétfő, november 05, 2012

Megkésett szüret

Természetesen nem maga a szüret késett meg, csak a bejegyzésem. Most már inkább a forralt boros időszakot tapossuk, nem a mustot, de 1-2 szőlős hangulat elfér ebben az esős időben.




vasárnap, október 28, 2012

Majomparádé

Kicsi koromban a "neonparádé, húú ezt mindenkinek látni kell" tartalmú Hungária slágert én mindig úgy énekeltem, hogy "majomparádé, húú..." mert ugyebár ennek van értelme.
Szóval amikor szórakoznak a majmok (mert meg vagyok győződve róla, hogy ők azért produkálják ott magukat, mert ezzel ugrasztják az emberlényeket, aztán rajtunk nevetnek) azt mindig majomparádénak hívom. És idén nem csak ők szórakoztak jól, hanem én is. Nem csak a majmoknál, de szinte minden állatfajnál voltak gyerekállatok az állatkertben, ezért sokkal élvezetesebb volt a séta (mert így minden ketrecnél így álltunk meg: jaaaaaaj de cuuuuukiiiiii).
Manapság nem tudom mivel csúfolják egymást az alsósok a suliban, valószínű valami ilyesmivel, hogy: "te androidszínű megabájtlúzer", vagy ilyesmi, nálunk még a "piros seggű pávián" ment. És hogy ezt miért írtam le? Ja hát a fotók miatt. Most ennyi minden eszembe jutott pár páviánfotóról.



szerda, október 24, 2012

hétfő, október 22, 2012

hétfő, október 15, 2012

A bőrömön érzem

Jön a hideg, úh. kékes árnyalatokért állunk sorban a "fotóbolt"-ban. A sárgák, pirosak és egyéb meleg színhőmérsékletű társaik irigykedve toporognak a polcon, de leintem őket: "eddig veletek dolgoztam".

csütörtök, október 11, 2012

Részletek egy rino életéből

 Mindig lenyűgözött, hogy hogy lehet egy ilyen nagy fejen egy ilyen pici szem. És már gyerekkorában is ráncos. Mondjuk én bírom a bumfordi élőlényeket.



péntek, szeptember 21, 2012

Jövőbe néző

Tegnap volt a szülinapom, úh. kicsit most így érzem magam. Bár egy poloska le is hallgathatná a jövőt, de most tekintsünk el ettől.

hétfő, szeptember 10, 2012

Közel

Elgondolkodtam azon, hogy lecserélhetném a makróobjektívemet egy portréobjektívre, aztán 3 másodperc után elvetettem a gondolatot. Azt hiszem nagyon hiányozna a kis apró univerzumok felfedezése a zöld között, mert ez igazán kikapcsol. Minden egészen más, ha közelebbről nézzük meg. A póknak vicces arca van, a tücsök szöcske, vagy fordítva, a szitakötő teli szájjal röhög, a fűben táncoló vízcseppekben ott a Nap és a csiga nincs is otthon (leugrott tejért, vagy új kilincset vásárol).
Hajoljunk le, nézzük meg közelebbről!




szerda, szeptember 05, 2012

szombat, szeptember 01, 2012

"denevéreset"

Kisfiam hozz egy hurkát, de ne véreset! kezdetű és tartalmú vicc különböző feldolgozásain nevetgéltünk tegnap, egyik barátnőm szülinapi mulatságán. Aztán szépen hazamentem, lefeküdtem aludni, majd éjjel 3/4 2-kor arra ébredek, hogy a fülem mellett szárnysuhogást hallok. Kicsit megijedtem, mert gyanús volt, hogy lepke nem lehet, ahhoz túl hangos. Madár szintén nem lehet, mert le van húzva a redőny. Akkor mi lehet, ugye nem denevér??? (Közben vhu-vhu-vhu, néha meglibben a hajam). Hát egy életem egy halálom, felkapcsoltam a lámpást, jöjjön aminek jönnie kell és természetesen denevér volt az. Végigfutott az agyamon, hogy fel kell elevenítenem valami filmes élményem, hogy erre a helyzetre hogyan kell reagálni, de csak a Batman jutott eszembe, Bruce Wayne - aki betojt.
Betojtam.
Első reakcióm az volt, hogy fejemre kanyarintottam a takarót és kimenekültem a szobából. Aztán eszembe jutott, hogy éjjel kettőtől még azért van vissza némi idő reggelig, ezért elég fontos lenne visszafoglalni az ágyamat. Lassan összeszedtem minden bátorságomat, behúztam a nyakam (közben a denevér árnyéka a falamon néha hatalmasra nőtt a lámpa fényében) és berontottam a szobámba. A denevér ebben a pillanatban rálapult a redőnyömre és elkezdte összecsomagolni magát, majd kipréselődött két léc között és elsuhant. Én az ablakhoz ugrottam, becsuktam a külső szárnyat és lerogytam az ágyra.
Reggel kinevettek.

De ez mind semmi. Tulajdonképpen egyáltalán nem kellett volna ilyen döbbenten fogadnom az eseményt, mert egy hete arra ébredtünk reggel, hogy egy macska nyávog az ablakunk alatt.
A negyedik emeleten lakunk.
Felkészültem lélekben, hogy mit fogok látni ha kinézek az ablakon, de amikor tényleg ott ült egy macska a párkányon, az vááááááá. Őt legalább lefotóztam a telefonommal, a denevéreset meg remélem elfelejtem.

hétfő, augusztus 06, 2012

LCB

Már nagyon rég posztoltam koncertfotókat, aminek az az egyszerű oka van, hogy nem járok koncertre. Ez még számomra is furi, hiszen az egész fotózás dolog így alakult ki nálam, hogy tesómék összes bandáját én örökítettem meg, de hát lecsengett ez a korszak. A bandák szétszéledtek, vagy keveset játszanak én meg véletlenszerűen távol maradok az egyéb zenés programoktól is. Egy hete végre volt egy koncertjük a The Last Chance Band-nek amire el is tudtam menni, úh. készítettem pár tök ugyanolyan fotót róluk, mint két éve, ezért álljon itt csupán a legjobb. (Sajnos nem a tesómról sikerült, mert elég rossz helyen állt).

Timo

hétfő, július 30, 2012

Emberpók

Régen valahogy nem éreztem át a felnőtt emberek képregények iránti rajongását, hiszen én olvasni szerettem (szeretek) és gyerekes dolognak tartottam képek nézegetését olyan feliratokkal kísérve, mint: paffff, sssshh, kvakk, grrrrrr. Pedig általában nincsenek ellenemre a gyerekes dolgok. Ellenérzéseimet az sem csökkentette, hogy nem tetszettek a képregény stílusú rajzok (mindenkinek akkora combja van, meg könyöke, amit Michelangelo szobrai is megirigyelnének, pedig az sem semmi), és a filmekben is nevetségesen néztek ki a köpenyes, gumiruhás repülő izék.
Aztán szép fokozatosan rájöttem, hogy ezekben a vékony füzetekben micsoda részletességgel kidolgozott kis világok rejlenek. Képregényeket azóta sem olvasok (vastag comb azóta is), viszont a filmek már kifejezetten jók (talán a Vasembernél kaptam rá) és így, hogy egyre több történetet ismerek, egyre jobban tetszik is ez a világ.
Azt hiszem elkerülhetetlen az ilyen történetek olvasása-nézése közben arra gondolni, hogy ez az egész milyen lenne megfordítva. Aztán szemem elé veszem a makró objektívet, és egy pók néz rám lesújtóan. Talán valami pökhendi ember megharapta és most póktársait egzecíroztatja. Mert ő az Emberpók.

hétfő, július 23, 2012

Lenéztünk a városra a kupolából

Andi barátnőmmel felélesztettük a "helló turiszt" intézményét és elhatároztuk, hogy őszig megnézünk pár olyan fővárosi helyet, ahol még nem, vagy iszonyú régen voltunk.
Első utunk a Szent István Bazilika kupolájába vezetett. Nem is értem, hogy miért nem voltam itt még soha. Az olyan navigációs antitalentumnak, mint én, vicces volt látni, hogy milyen egyszerű viszonyban vannak egymással az utcák, amiket én nagyon túl tudok bonyolítani. Felülről mondjuk a labirintus is könnyebb terep, mint bentről.
500 Ft a jegy, félútig lehet választani a csigalépcső és a lift között, aztán onnantól muszáj kardiozni. Nagyon szép a kilátás, el lehet látni Budapest távoli kerületeibe is, és mi felfedeztük a Kockásfülű nyúl lakhelyét is (szerintünk).

Panoráma
 Fel
 Le
Itt az idő egy kis tanuláshoz
 Ő nem tudom engem fotózott-e, de én őt


péntek, július 13, 2012

It's only rock 'n roll but I like it!

Tegnap volt 50 éves a Rolling Stones zenekar. Mivel tőlük választottam 2006-ban a mottómat a blog indulásakor (amikor inkább még csak személyes blog volt sok zenekaros bejegyzéssel), ezért úgy érzem erről az évfordulóról mindenféleképpen meg kell emlékeznem.
A Rolling Stones nem az egyedüli kedvenc zenekarom, nem tudok róluk mindent, nincs 3-nál több Stones-os ruhadarabom (most kaptam ígéretet egy fotóra az egyikben :)), nincsenek poszterek a falon, (csak az unokaöcsémről egy fotó, amin egészen véletlenül Stones-os pólót visel, de tényleg véletlen!) és nem járok Stones lemezcserélő klubba, de azért tény, hogy nem véletlenül tőlük idéztem a by juice felirat alatt.
Két koncertjükön jártam, az egyik itt Budapesten volt, a másik Prágában. A budapestin 50 fok volt, locsolták a nézőket a kezdésig és Ronnie Wood egyik közönség közé hajított ajándék pengetőjét az előttem álló vette fel (olyan érzés, mint a lottón minden számot eggyel mellé lőni). A prágain ott volt Havel, meleg eső esett és a koncert napján minden Stones-os pólós köszönt egymásnak a városban. Fantasztikus élmény volt mindkettő.

Szóval szeretem őket, és csodálom azt a lendületet, ami bennük van. Meg hogy még élnek...

Kedvenc tatyóm, amit a kedvestől kaptam, mert sejtette, hogy bírom őket (valószínű abból, hogy a nyelvem ugyanígy lógott amikor megláttam a fogason) :)

szerda, július 11, 2012

Fotós főhősök

Tegnap megnéztem a Pókembert és eszembe jutott, hogy milyen sok filmben fényképész a főszereplő, vagy az egyik főbb szereplő. És ez csak most tűnt fel. Régen egyáltalán nem figyeltem fel erre, most persze érzékenyebben érint a téma. Próbáltam felidézni ezeket a filmeket és olyanok is eszembe jutottak, amiket szerintem 15 éve (és azóta sem) láttam, de most valahogy beugrottak. Nem írom le a cselekményüket, csak egy felsorolás erejéig felidézek pár címet, hátha megjön a kedvünk egy újranézésre!


Amiről az egész az eszembe jutott, a Pókember (Spider-Man). Marvel nagyhírű képregényszereplője nem kerülhette el a filmvásznat (sem). Amellett, hogy az unokaöcsém éppen ezekben a pillanatokban 2 doboz pókemberes joghurtot tesz a magáévá.
Fotós szereplő: a főszereplő Peter Parker, aki saját magának, mint Pókembernek a nemhivatalos fotósa. Már maga ez a fotós munka is elképesztően hangzik ugye?

Az ultraklasszikus szerintem a Nagyítás (Blow up). Ez a film egy önálló bejegyzést érdemelne (talán meg is kapja). A rendezője is klasszikus: Antonioni.
Fotós szereplő: a főszereplő Thomas (David Hemmings) divatfotós, aki egyéb témákat keresve próbálja megtalálni magában a művészt.

Ha már divatfotózás, akkor: a Mókás arc (Funny Face) egy 1957-es vidám zenés film, amiben a divatvilágot némi fricska bevetésével ábrázolják, Audrey Hepburn (nem véletlenül divatikon) rajongóknak pedig kötelező.
Fotós szereplő: a főszereplő Dick Avery, akit a táncfenomén Fred Astaire alakít, akit én gyerek koromban egyenesen imádtam, hiszen neki is mókás arca van.

A Nagyításban még modellként szereplő Vanessa Redgrave pár évtizeddel később már mint fotós szerepel az Itália csókja (A Month by the Lake) című filmben. Ezt a filmet az olasz helyszín miatt szeretem nagyon, de azért előkerül benne néha a fényképezőgép is.
Fotós szereplő: a főszereplő, a hóbortos Miss Bentley, akitől megkérdezik a filmben, hogy ő fotóművész-e és az a válasza, hogy egyesek szerint igen. Ja és természetesen arra használja a fotózást, hogy kompromittáló képekkel féltékennyé tegye a kiszemelt úriembert. A kis huncut.

A másik nagy klasszikus Az édes élet (La dolce vita) szintén egy olasz zseni tollából. Fellini - a médiahiénákról alkotott - filmje óta hívjuk a paparazzókat paparazzónak.
Fotós szereplő: A főszereplő újságíró, ennél a filmnél inkább az egész jelenség a lényeg.

Szintén régebbi merítés a Hátsó ablak (Rear Window) Hitchcocktól. Ebben a krimiben Jeff (James Stewart) a fotós szereplő, pontosabban egy izgalmakhoz szokott fotóriporter, aki a lábtörése miatt fotelbe kényszerül és ezért kíváncsi énjét kénytelen onnan kordában tartani. Természetesen ez nem sikerül, hiszen közel a hátsó ablak...

Az iszonyatos magyar címet viselő A szív hídjai (The Bridges of Madison County) jutott még eszembe.
Fotós szereplő: Robert Kincaid (Clint Eastwood) a National Geographic fotósa. Imádtam, hogy megvárta a jó fényeket a hídnál.

A könnyedebb filmek terén is gyakran fotósokba botlunk.
Majdnem harminc (13 going on 30) Matt - Mark Ruffalo
Szerelem sokadik látásra (A Lot Like Love) Emily - Amanda Peet
Kuki (Pecker) Kuki - Edward Furlong
És ne felejtsük el, hogy még Austin Powers is profi divatfotós! (Engem emlékeztet valakire, de psszt!)

Vannak olyanok, amiket nem láttam: Az igazság nyomában, Isten városa, Femme Fatale és vannak olyanok amik nem jutnak eszembe (azokat most fel sem sorolom).






péntek, június 29, 2012

Nyári divatszínek a balkonládában

Rikító neon komplementerekből, visszafogott pasztell és üdítő limonádészínek. Kár, hogy virágszirmokból nem lehet reggel felöltözni.



csütörtök, június 28, 2012

Juice a FB-on

Emlékezetem szerint még nem is írtam itt a blogban (ha mégis, akkor...) a Facebook oldalamról, pedig létezik! Ráadásul nem csak az itt megjelenő bejegyzéseket szoktam belinkelni, hanem a Photofools-os és egyéb fotózásokon készült sorozataimból is szemezgetek, nem beszélve a csip-csup apróságokról, amiket másoknál találok, amik engem érdekelnek vagy inspirálnak.
Nem csináltam még "lájkolós" játékot és nem is áll szándékomban. Biztos eljön az idő, hogy valamilyen fotózásos őrületet hirdessek meg, de még nem tudom milyen formában. Kell lennie az "ingyen" varázsszón kívül valami másnak is ami (ugyan nem pavlovi reflexként, de) beindítja a kattintóizmokat.
Kevés olyan követőm van, akiről ne tudnám kicsoda, viszont itt a blogon olvashat olyan is aki tényleg a fotóim miatt néz be néha-néha, úh. Nektek üzenem kedves ismeretlenek, hogy ha FB felhasználók vagytok és érdekelnek a további munkáim, akkor lájkoljatok, kövessetek, nézzetek szét amennyiben kedvetek tartja, vagy osszátok meg az oldalamat, ha szerintetek érdekelné barátaitokat, ismerőseiteket.
Ugyan nem fogtok ingyen fotózást nyerni, de ha írtok szívesen válaszolok, ha kérdésetek van a képeimről, akkor arról diskurálhatunk, ha van valami jó ötletetek, akár még meg is valósíthatjuk. Ha tetszenek a fotóim, az oldalamon elérhető vagyok, alkalmazott fotográfiai kérdésekben pedig úgy is ott a: Photofools.
Köszönöm, hogy olvastok/néztek, jó sok limonádét és szép napokat kívánok!

péntek, június 22, 2012

5600 Kelvin

Hihetetlen, de ezek a felvételek akkor készültek (3 hete) amikor szépséges modellünk még fázott is picit a fotózás elején, mégis hangulatilag teljesen a mostani hőség érzetét adják át. Hogy ne borítson be a kánikula, 2 képet "lehűtöttem", bár ilyenkor nehezen mondok le a színekről. A kedvencemet a sorozatból itt találjátok meg, én pedig remélem lesz még részem ilyen igazi nyári fotózásban, mert nagyon jól éreztem magam.





csütörtök, június 14, 2012

A porondmester meghasadt - egy vendégíró tollából 2.

Ahogy ígértem, ma folytatódik és befejeződik a történet. Kicsit hátborzongató, kicsit groteszk, ahogy az egy cirkuszban lenni szokott.


Mindkét szemöldöke felcsúszott a homloka tetejére. Nem lehet, gondolta. Az lehetetlen... Az arcához kapott, remegő ujját végighúzta a rajzolt bajuszon, és szinte fájt, ahogy látta elkenődni a festéket. Végighúzta újra, és megint, és egyre erősebben, és a bajuszból nem maradt más, csak egy elkenődött festékfolt a fehér púderen az orra alatt.
 Hogy lehetséges ez? Ez lehetetlen, mormolta maga elé, ez nem történhet meg.
Mellényzsebéből előhúzta a hófehér zsebkendőt, hogy letörölje a pacát, bár nem tudatosult benne igazán, mit is csinál. Csak annyit tudott, hogy nem állhat a közönsége elé így, foltos ábrázattal, valamit tennie kell, valamit mindenképpen tennie kell. Megnyálazta a kendő sarkát, és dörzsölni kezdte azon a helyen. Szinte durván dörzsölte, heves, hirtelen mozdulatokkal, és minden simításnál elmondta magában, hogy nem, ez lehetetlen, ez lehetetlen, ez lehetetlen. Izzadtságcsepp ütötte át a sminket a homlokán.
Végül, mikor már fájt, mikor már égett a bőre, elvette a kendőt, titkon arra számítva, hogy ott lesz a bajsza, ahogy mindig, hogy csak rossz tréfát űzött vele az elméje, a hatalmas felelősség terhe, meg a halovány világítás, és minden úgy van, ahogy annak lennie kell. A bajusz ott van, és minden rendben van, ahogy mindig. Ahogy lennie kell.
Hevesen zakatoló szívvel, és sebesen zakatoló gondolatokkal, ám mégis nagyon-nagyon lassan vette el a kezét az arca elől, és lélegzetét visszafojtva hajolt előre, közelített a tükör felé, mígnem pár centire volt csak egymástól a két orr, a valódi, és a tükörkép. Ám amikor a kendő eltűnt, azt látta, hogy nem csak a folt tűnt el, hanem a vastag púderréteg is arról a helyről, és ahol eltűnt a púder, mögötte nem volt semmi.
Semmi. Se bőr, se hús, se semmi, csak az üresség, a létezés hiánya.
Visszakapta a zsebkendőt az arca elé, így maradt egy pillanatra, mozdulatlanul, majd lassan végigsimított a jobb arcán, fel, egészen a homlokáig. Ahogy végigszántott a bőrön, úgy tűnt el mögötte a forma, a valóság, az ember, a Mester maga, úgy fedte fel a festék mögött rejtőző űrt, a semmit.

 Már negyedórája el kellett volna kezdeni az előadást, mire az erőművész, a bűvésszel karöltve összeszedte a bátorságát - a többiek erős unszolására, persze -, hogy bekopogjanak a Porondmester öltözőjébe, utánanézni, nincs-e valami baj. Mindannyian féltek tőle, mert tudták, hogy a fellépése előtt igen szigorú, olyankor átváltozik, nem önmaga. Viselkedése parancsolóvá válik, s egyszerre titokzatossá is, a tekintete villámokat szór, hegyes bajszával szinte felnyársalja az embert. Tudták, hogy erre harap a közönség, hogy szükség van rá, de azért nekik, akik ismerték hétköznapi valóját, ijesztő volt ez az átváltozás, és nem szívesen kerültek a szeme elé ilyenkor.
A kopogásra nem jött válasz. Egy percre elbizonytalanodtak, hogy most mitévők legyenek, de a bűvész megtaszította az erőművészt, hogy ne gyerekeskedjen, menjen csak előre, az pedig a lendülettől véletlenül belökte az ajtót.
Megtorpantak a küszöbön: egy lélek sem volt az öltözőben. Az egy szem villanykörte fénye a tükör fölött nem világított meg mást, csak a hanyagul félredobott cilindert az öltözőasztalon. Utána vették csak észre a nadrágot és a frakkot a földön, mintha viselője egyszerűen köddé vált volna. S ott volt még a zsebkendő is, rajta koszos-fehér púderfoltokkal.
Aztán, ahogy közelebb léptek a tükörhöz, egy kicsi ollót találtak a cilinder takarásában, és amikor felemelték a fejfedőt, ott találták a Mester két egyformára nyírt, hegyesre pödrött, levágott bajuszát is.

szerda, június 13, 2012

A porondmester meghasadt - egy vendégíró tollából

Egészen új dolog következik. A tegnapi bejegyzésem másvalaki tálalásában. Ez a másvalaki sokkal jártasabb és tehetségesebb az írásban, mint én, úh. cizelláltabb (ő pl. szokott ilyen szavakat is használni) történetkidolgozás és olvasmányosabb megfogalmazás vár ránk. Én nagyon bírom a stílusát, szerintem nektek is fog tetszeni. Egyébként az íráson kívül sokféle vizuális tevékenységben is remekel, tehát ő egy ügyes gyerek. Amúgy most látom lelki szemeim előtt, hogy teljesen kezd zavarba jönni, úh. abba is hagyom az ajnározását.
Zakariás László (Tsg) lepett meg tegnap a porondmester történetének kibővített változatával, fogadjátok szeretettel az első részt (ezzel finoman azt próbáltam jelezni, hogy a történet csattanójára holnap derül fény):

 Leült a Mester a tükörnek háttal, s lehunyta a szemét. Hagyta, hogy elméje elcsöndesedjék, hogy először csak tompa zúgássá, majd suttogássá enyésszen a közönség zsibongása, végül feloldódjon a semmiben.
 Csönd. Szüksége volt a csöndre, mielőtt elkezdődik. Amolyan vihar előtti csönd volt ez, a feszültség ígéretével terhes. Csak a vihar nem az égből szakad majd fel, hanem sok száz ember összecsattanó tenyeréből: tapsvihar.
 De még nem most. Most még nem. Most még csönd kell, hogy elhalkuljon a világ, mert a vihar úgy szól majd igazán nagyot, ha nyugalom előzi meg.
 A Mester mélyet lélegzett. Beszívta a levegőt, és ahogy lassan kieresztette, úgy fordult a tükör felé, abban a ritmusban. És mikor a mozdulat végére ért, csak akkor nyitotta ki a szemét.
 Mindig így tett, hosszú-hosszú évek óta minden előadás előtt ugyanaz a tökéletesre csiszolt, szépen koreografált mozdulatsor, mindentől távol, öltözője magányában, kettesben a tükörképével. A rítust az előadás részének tekintette, afféle prológusnak a nagyszabású műsor előtt. Minden egyes mozdulattal egyre jobban elmélyült szerepében, s lényegült át azzá, aminek mindig is tekintette magát, akkor is, amikor hétköznapi emberként hétköznapi emberek között járt: a porond Mesterévé.
 Csodálattal vegyes elismeréssel mérte végig önnön tükörképét, mert azt látta benne visszatükrözni, ami lényegében mindig is volt: a hangot, amely hanyag eleganciával indítja be a cirkusz gépezetét, a dirigenst, kinek artista és állatidomár, bohóc és erőművész egyaránt meghajol, a hangulat előidézőjét és egyben felelősét, a sztárt, akire sok száz szempár figyelmez. A Mestert, akit mindenki fél és csodál egyszerre.
 Felvonta jobb szemöldökét, mire tükörmása felvonta a balt, s ettől mindig mosolyognia kellett.  Miután azonban gondosan ügyelt rá, hogy komolysága megmaradjon, a mosolyt félúton megakasztotta, s így az cinikus félmosolyként rögzült az arcára. Minden este, minden előadás előtt így tett.
Megbillentette a fejét, először kissé hátra, s bajuszán kékesen csillant a villanykörte fénye, majd kissé jobbra. Aztán egy sóhajnyit előre, hogy a szemével egy kicsikét felfelé kelljen néznie, ha szembe kíván nézni önmagával.
 Mindez, a félmosollyal, a felvont szemöldökkel együtt egyfajta különös, titokzatos baljóslatúságot kölcsönzött egyébként is karakteres arcvonásainak, valamiféle mindentudó kifejezést, mely már-már félelmetes magabiztossággal párosult. Tudom mi vár rátok, mondta ez a tekintet, tudom, mi vár rátok, hisz mostantól én irányítom a sorsotokat, a kezemben vagytok, tőlem függtök. Félhettek, mondta a szempár, mert ki vagytok szolgáltatva a szeszélyeimnek. Örvendezhettek, de csak ha azt akarom, hogy örvendezzetek. És csodálhattok, mert, igen, mert csodálatraméltó vagyok.
Hogy megkoronázza az összképet, elegánsan két ujja közé csippentette a cilinderét, és szép ívű mozdulattal a feje tetejére helyezte azt. Szemei árnyékba kerültek ugyan, de ez csak erősítette a hatást, nem gyengített azon: az a különös fény ott csillogott bennük, az árnyéktól kiemelve, s ha bárki emberfia szembe került vele, képtelen volt máshová nézni, mint azokba a földön túli energiától telt, igéző, és valamiképpen vészterhes szemekbe.
 Még egy kis igazítás a csokornyakkendőn, és lesöpört egy láthatatlan porszemet a frakkja hajtókájáról. Elégedett volt. Mint minden este, minden előadás előtt. Felöltötte a szerepet, a szereppé vált, végre újra önmaga volt. Ő volt a Mester, és soha nem is volt más.
 Már csak egyetlen apró mozdulat volt hátra, mielőtt, elszakítva magát a tükörképétől, felpattant volna a székről, és azzal a lendülettel beviharzott volna a porondra, a reflektor fénykörébe, és egy pillanatra megáll a levegő, minden szempár ráirányul, és felzúg a taps. Egyetlen kis mozdulat, mielőtt megragadná a pórázt, és vezetni kezdené a közönségét, mielőtt elbitorolhatná a nézők lelkét, mielőtt megbabonázhatná őket rejtelmes varázsával.
 Az egyszemélyes szertartás záró momentuma a következő volt: elegáns mozdulattal, könyökét kifelé tartva szájához emelte a kezét, megnyálazta a kisujját és mutatóujját, a benedvesített ujjait ajkához emelte, és végigsimított bajszának két ágán a két ujjával, bentről kifelé haladva, határozott mozdulattal, s végén felszegte fejét, és indult...
 ...ezúttal azonban nem indult sehova. Ma este nem. Amint befejezte a mozdulatot, mikor már úgy érezte volna, hogy minden tökéletes, ahogy szokott, és készen áll levezényelni az estet, feltűnt neki egy apróság. A szeme sarkából. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy megnézze, biztosan csak tévedés. De nem.
 És akkor valami megpattant benne. Szinte hallotta a pattanást. Hajszálrepedésnek indult, de végigszaladt a repedés az önuralmán, megrepesztette önbizalmát, továbbszaladt, kettétörte magabiztosságát, s végül nagy robajjal omlott össze az a kép, amely benne élt magáról.
A bajsza. Akkor jött rá, hogy a bajsza bizony csak rajzolva volt.



hétfő, június 11, 2012

A porondmester meghasadt

Még tíz perc és az adrenalint tornáztató dobpergés felhangzik, márpedig akkor színpadra kell lépnie. Előadás előtt még bele szokott nézni a tükörbe. Megigazítja ruháját, ujjait megnyalva összeragasztja a kósza hajszálakat és mondókát mormol, hogy könnyebben pörögjön a nyelve, amikor ott áll a fénynyaláb közepén. A közönség már tapsol és nagy morajlás jelzi, hogy izgatottan várják a felvezetést. Általában nagy az önbizalma, tudja, hogy amikor beszél, mindenki őt figyeli és ez a figyelem kárpótolja mindenért, amire eddig vágyott, de nem kapott meg. Önnön fontosságának és nagyszerűségének érzése áthatol a lakkcipőjén, lassan felkúszik a cilinderéig, majd diadalittasan szétárad egész lényében.
Általában. De ma valami más volt. Ma amikor belepillantott a tükörbe, valami egészen nyugtalanító dolgot vett észre magán. Először fel sem tűnt neki, de mikor ujjait megnyálazta, hogy megejtse a végső simításokat, egyszerre tüzes kalapácsként dobolt szemében a felismerés: a bajsza csak rajzolva van.