péntek, június 29, 2012

Nyári divatszínek a balkonládában

Rikító neon komplementerekből, visszafogott pasztell és üdítő limonádészínek. Kár, hogy virágszirmokból nem lehet reggel felöltözni.



csütörtök, június 28, 2012

Juice a FB-on

Emlékezetem szerint még nem is írtam itt a blogban (ha mégis, akkor...) a Facebook oldalamról, pedig létezik! Ráadásul nem csak az itt megjelenő bejegyzéseket szoktam belinkelni, hanem a Photofools-os és egyéb fotózásokon készült sorozataimból is szemezgetek, nem beszélve a csip-csup apróságokról, amiket másoknál találok, amik engem érdekelnek vagy inspirálnak.
Nem csináltam még "lájkolós" játékot és nem is áll szándékomban. Biztos eljön az idő, hogy valamilyen fotózásos őrületet hirdessek meg, de még nem tudom milyen formában. Kell lennie az "ingyen" varázsszón kívül valami másnak is ami (ugyan nem pavlovi reflexként, de) beindítja a kattintóizmokat.
Kevés olyan követőm van, akiről ne tudnám kicsoda, viszont itt a blogon olvashat olyan is aki tényleg a fotóim miatt néz be néha-néha, úh. Nektek üzenem kedves ismeretlenek, hogy ha FB felhasználók vagytok és érdekelnek a további munkáim, akkor lájkoljatok, kövessetek, nézzetek szét amennyiben kedvetek tartja, vagy osszátok meg az oldalamat, ha szerintetek érdekelné barátaitokat, ismerőseiteket.
Ugyan nem fogtok ingyen fotózást nyerni, de ha írtok szívesen válaszolok, ha kérdésetek van a képeimről, akkor arról diskurálhatunk, ha van valami jó ötletetek, akár még meg is valósíthatjuk. Ha tetszenek a fotóim, az oldalamon elérhető vagyok, alkalmazott fotográfiai kérdésekben pedig úgy is ott a: Photofools.
Köszönöm, hogy olvastok/néztek, jó sok limonádét és szép napokat kívánok!

péntek, június 22, 2012

5600 Kelvin

Hihetetlen, de ezek a felvételek akkor készültek (3 hete) amikor szépséges modellünk még fázott is picit a fotózás elején, mégis hangulatilag teljesen a mostani hőség érzetét adják át. Hogy ne borítson be a kánikula, 2 képet "lehűtöttem", bár ilyenkor nehezen mondok le a színekről. A kedvencemet a sorozatból itt találjátok meg, én pedig remélem lesz még részem ilyen igazi nyári fotózásban, mert nagyon jól éreztem magam.





csütörtök, június 14, 2012

A porondmester meghasadt - egy vendégíró tollából 2.

Ahogy ígértem, ma folytatódik és befejeződik a történet. Kicsit hátborzongató, kicsit groteszk, ahogy az egy cirkuszban lenni szokott.


Mindkét szemöldöke felcsúszott a homloka tetejére. Nem lehet, gondolta. Az lehetetlen... Az arcához kapott, remegő ujját végighúzta a rajzolt bajuszon, és szinte fájt, ahogy látta elkenődni a festéket. Végighúzta újra, és megint, és egyre erősebben, és a bajuszból nem maradt más, csak egy elkenődött festékfolt a fehér púderen az orra alatt.
 Hogy lehetséges ez? Ez lehetetlen, mormolta maga elé, ez nem történhet meg.
Mellényzsebéből előhúzta a hófehér zsebkendőt, hogy letörölje a pacát, bár nem tudatosult benne igazán, mit is csinál. Csak annyit tudott, hogy nem állhat a közönsége elé így, foltos ábrázattal, valamit tennie kell, valamit mindenképpen tennie kell. Megnyálazta a kendő sarkát, és dörzsölni kezdte azon a helyen. Szinte durván dörzsölte, heves, hirtelen mozdulatokkal, és minden simításnál elmondta magában, hogy nem, ez lehetetlen, ez lehetetlen, ez lehetetlen. Izzadtságcsepp ütötte át a sminket a homlokán.
Végül, mikor már fájt, mikor már égett a bőre, elvette a kendőt, titkon arra számítva, hogy ott lesz a bajsza, ahogy mindig, hogy csak rossz tréfát űzött vele az elméje, a hatalmas felelősség terhe, meg a halovány világítás, és minden úgy van, ahogy annak lennie kell. A bajusz ott van, és minden rendben van, ahogy mindig. Ahogy lennie kell.
Hevesen zakatoló szívvel, és sebesen zakatoló gondolatokkal, ám mégis nagyon-nagyon lassan vette el a kezét az arca elől, és lélegzetét visszafojtva hajolt előre, közelített a tükör felé, mígnem pár centire volt csak egymástól a két orr, a valódi, és a tükörkép. Ám amikor a kendő eltűnt, azt látta, hogy nem csak a folt tűnt el, hanem a vastag púderréteg is arról a helyről, és ahol eltűnt a púder, mögötte nem volt semmi.
Semmi. Se bőr, se hús, se semmi, csak az üresség, a létezés hiánya.
Visszakapta a zsebkendőt az arca elé, így maradt egy pillanatra, mozdulatlanul, majd lassan végigsimított a jobb arcán, fel, egészen a homlokáig. Ahogy végigszántott a bőrön, úgy tűnt el mögötte a forma, a valóság, az ember, a Mester maga, úgy fedte fel a festék mögött rejtőző űrt, a semmit.

 Már negyedórája el kellett volna kezdeni az előadást, mire az erőművész, a bűvésszel karöltve összeszedte a bátorságát - a többiek erős unszolására, persze -, hogy bekopogjanak a Porondmester öltözőjébe, utánanézni, nincs-e valami baj. Mindannyian féltek tőle, mert tudták, hogy a fellépése előtt igen szigorú, olyankor átváltozik, nem önmaga. Viselkedése parancsolóvá válik, s egyszerre titokzatossá is, a tekintete villámokat szór, hegyes bajszával szinte felnyársalja az embert. Tudták, hogy erre harap a közönség, hogy szükség van rá, de azért nekik, akik ismerték hétköznapi valóját, ijesztő volt ez az átváltozás, és nem szívesen kerültek a szeme elé ilyenkor.
A kopogásra nem jött válasz. Egy percre elbizonytalanodtak, hogy most mitévők legyenek, de a bűvész megtaszította az erőművészt, hogy ne gyerekeskedjen, menjen csak előre, az pedig a lendülettől véletlenül belökte az ajtót.
Megtorpantak a küszöbön: egy lélek sem volt az öltözőben. Az egy szem villanykörte fénye a tükör fölött nem világított meg mást, csak a hanyagul félredobott cilindert az öltözőasztalon. Utána vették csak észre a nadrágot és a frakkot a földön, mintha viselője egyszerűen köddé vált volna. S ott volt még a zsebkendő is, rajta koszos-fehér púderfoltokkal.
Aztán, ahogy közelebb léptek a tükörhöz, egy kicsi ollót találtak a cilinder takarásában, és amikor felemelték a fejfedőt, ott találták a Mester két egyformára nyírt, hegyesre pödrött, levágott bajuszát is.

szerda, június 13, 2012

A porondmester meghasadt - egy vendégíró tollából

Egészen új dolog következik. A tegnapi bejegyzésem másvalaki tálalásában. Ez a másvalaki sokkal jártasabb és tehetségesebb az írásban, mint én, úh. cizelláltabb (ő pl. szokott ilyen szavakat is használni) történetkidolgozás és olvasmányosabb megfogalmazás vár ránk. Én nagyon bírom a stílusát, szerintem nektek is fog tetszeni. Egyébként az íráson kívül sokféle vizuális tevékenységben is remekel, tehát ő egy ügyes gyerek. Amúgy most látom lelki szemeim előtt, hogy teljesen kezd zavarba jönni, úh. abba is hagyom az ajnározását.
Zakariás László (Tsg) lepett meg tegnap a porondmester történetének kibővített változatával, fogadjátok szeretettel az első részt (ezzel finoman azt próbáltam jelezni, hogy a történet csattanójára holnap derül fény):

 Leült a Mester a tükörnek háttal, s lehunyta a szemét. Hagyta, hogy elméje elcsöndesedjék, hogy először csak tompa zúgássá, majd suttogássá enyésszen a közönség zsibongása, végül feloldódjon a semmiben.
 Csönd. Szüksége volt a csöndre, mielőtt elkezdődik. Amolyan vihar előtti csönd volt ez, a feszültség ígéretével terhes. Csak a vihar nem az égből szakad majd fel, hanem sok száz ember összecsattanó tenyeréből: tapsvihar.
 De még nem most. Most még nem. Most még csönd kell, hogy elhalkuljon a világ, mert a vihar úgy szól majd igazán nagyot, ha nyugalom előzi meg.
 A Mester mélyet lélegzett. Beszívta a levegőt, és ahogy lassan kieresztette, úgy fordult a tükör felé, abban a ritmusban. És mikor a mozdulat végére ért, csak akkor nyitotta ki a szemét.
 Mindig így tett, hosszú-hosszú évek óta minden előadás előtt ugyanaz a tökéletesre csiszolt, szépen koreografált mozdulatsor, mindentől távol, öltözője magányában, kettesben a tükörképével. A rítust az előadás részének tekintette, afféle prológusnak a nagyszabású műsor előtt. Minden egyes mozdulattal egyre jobban elmélyült szerepében, s lényegült át azzá, aminek mindig is tekintette magát, akkor is, amikor hétköznapi emberként hétköznapi emberek között járt: a porond Mesterévé.
 Csodálattal vegyes elismeréssel mérte végig önnön tükörképét, mert azt látta benne visszatükrözni, ami lényegében mindig is volt: a hangot, amely hanyag eleganciával indítja be a cirkusz gépezetét, a dirigenst, kinek artista és állatidomár, bohóc és erőművész egyaránt meghajol, a hangulat előidézőjét és egyben felelősét, a sztárt, akire sok száz szempár figyelmez. A Mestert, akit mindenki fél és csodál egyszerre.
 Felvonta jobb szemöldökét, mire tükörmása felvonta a balt, s ettől mindig mosolyognia kellett.  Miután azonban gondosan ügyelt rá, hogy komolysága megmaradjon, a mosolyt félúton megakasztotta, s így az cinikus félmosolyként rögzült az arcára. Minden este, minden előadás előtt így tett.
Megbillentette a fejét, először kissé hátra, s bajuszán kékesen csillant a villanykörte fénye, majd kissé jobbra. Aztán egy sóhajnyit előre, hogy a szemével egy kicsikét felfelé kelljen néznie, ha szembe kíván nézni önmagával.
 Mindez, a félmosollyal, a felvont szemöldökkel együtt egyfajta különös, titokzatos baljóslatúságot kölcsönzött egyébként is karakteres arcvonásainak, valamiféle mindentudó kifejezést, mely már-már félelmetes magabiztossággal párosult. Tudom mi vár rátok, mondta ez a tekintet, tudom, mi vár rátok, hisz mostantól én irányítom a sorsotokat, a kezemben vagytok, tőlem függtök. Félhettek, mondta a szempár, mert ki vagytok szolgáltatva a szeszélyeimnek. Örvendezhettek, de csak ha azt akarom, hogy örvendezzetek. És csodálhattok, mert, igen, mert csodálatraméltó vagyok.
Hogy megkoronázza az összképet, elegánsan két ujja közé csippentette a cilinderét, és szép ívű mozdulattal a feje tetejére helyezte azt. Szemei árnyékba kerültek ugyan, de ez csak erősítette a hatást, nem gyengített azon: az a különös fény ott csillogott bennük, az árnyéktól kiemelve, s ha bárki emberfia szembe került vele, képtelen volt máshová nézni, mint azokba a földön túli energiától telt, igéző, és valamiképpen vészterhes szemekbe.
 Még egy kis igazítás a csokornyakkendőn, és lesöpört egy láthatatlan porszemet a frakkja hajtókájáról. Elégedett volt. Mint minden este, minden előadás előtt. Felöltötte a szerepet, a szereppé vált, végre újra önmaga volt. Ő volt a Mester, és soha nem is volt más.
 Már csak egyetlen apró mozdulat volt hátra, mielőtt, elszakítva magát a tükörképétől, felpattant volna a székről, és azzal a lendülettel beviharzott volna a porondra, a reflektor fénykörébe, és egy pillanatra megáll a levegő, minden szempár ráirányul, és felzúg a taps. Egyetlen kis mozdulat, mielőtt megragadná a pórázt, és vezetni kezdené a közönségét, mielőtt elbitorolhatná a nézők lelkét, mielőtt megbabonázhatná őket rejtelmes varázsával.
 Az egyszemélyes szertartás záró momentuma a következő volt: elegáns mozdulattal, könyökét kifelé tartva szájához emelte a kezét, megnyálazta a kisujját és mutatóujját, a benedvesített ujjait ajkához emelte, és végigsimított bajszának két ágán a két ujjával, bentről kifelé haladva, határozott mozdulattal, s végén felszegte fejét, és indult...
 ...ezúttal azonban nem indult sehova. Ma este nem. Amint befejezte a mozdulatot, mikor már úgy érezte volna, hogy minden tökéletes, ahogy szokott, és készen áll levezényelni az estet, feltűnt neki egy apróság. A szeme sarkából. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy megnézze, biztosan csak tévedés. De nem.
 És akkor valami megpattant benne. Szinte hallotta a pattanást. Hajszálrepedésnek indult, de végigszaladt a repedés az önuralmán, megrepesztette önbizalmát, továbbszaladt, kettétörte magabiztosságát, s végül nagy robajjal omlott össze az a kép, amely benne élt magáról.
A bajsza. Akkor jött rá, hogy a bajsza bizony csak rajzolva volt.



hétfő, június 11, 2012

A porondmester meghasadt

Még tíz perc és az adrenalint tornáztató dobpergés felhangzik, márpedig akkor színpadra kell lépnie. Előadás előtt még bele szokott nézni a tükörbe. Megigazítja ruháját, ujjait megnyalva összeragasztja a kósza hajszálakat és mondókát mormol, hogy könnyebben pörögjön a nyelve, amikor ott áll a fénynyaláb közepén. A közönség már tapsol és nagy morajlás jelzi, hogy izgatottan várják a felvezetést. Általában nagy az önbizalma, tudja, hogy amikor beszél, mindenki őt figyeli és ez a figyelem kárpótolja mindenért, amire eddig vágyott, de nem kapott meg. Önnön fontosságának és nagyszerűségének érzése áthatol a lakkcipőjén, lassan felkúszik a cilinderéig, majd diadalittasan szétárad egész lényében.
Általában. De ma valami más volt. Ma amikor belepillantott a tükörbe, valami egészen nyugtalanító dolgot vett észre magán. Először fel sem tűnt neki, de mikor ujjait megnyálazta, hogy megejtse a végső simításokat, egyszerre tüzes kalapácsként dobolt szemében a felismerés: a bajsza csak rajzolva van.