szerda, június 13, 2012

A porondmester meghasadt - egy vendégíró tollából

Egészen új dolog következik. A tegnapi bejegyzésem másvalaki tálalásában. Ez a másvalaki sokkal jártasabb és tehetségesebb az írásban, mint én, úh. cizelláltabb (ő pl. szokott ilyen szavakat is használni) történetkidolgozás és olvasmányosabb megfogalmazás vár ránk. Én nagyon bírom a stílusát, szerintem nektek is fog tetszeni. Egyébként az íráson kívül sokféle vizuális tevékenységben is remekel, tehát ő egy ügyes gyerek. Amúgy most látom lelki szemeim előtt, hogy teljesen kezd zavarba jönni, úh. abba is hagyom az ajnározását.
Zakariás László (Tsg) lepett meg tegnap a porondmester történetének kibővített változatával, fogadjátok szeretettel az első részt (ezzel finoman azt próbáltam jelezni, hogy a történet csattanójára holnap derül fény):

 Leült a Mester a tükörnek háttal, s lehunyta a szemét. Hagyta, hogy elméje elcsöndesedjék, hogy először csak tompa zúgássá, majd suttogássá enyésszen a közönség zsibongása, végül feloldódjon a semmiben.
 Csönd. Szüksége volt a csöndre, mielőtt elkezdődik. Amolyan vihar előtti csönd volt ez, a feszültség ígéretével terhes. Csak a vihar nem az égből szakad majd fel, hanem sok száz ember összecsattanó tenyeréből: tapsvihar.
 De még nem most. Most még nem. Most még csönd kell, hogy elhalkuljon a világ, mert a vihar úgy szól majd igazán nagyot, ha nyugalom előzi meg.
 A Mester mélyet lélegzett. Beszívta a levegőt, és ahogy lassan kieresztette, úgy fordult a tükör felé, abban a ritmusban. És mikor a mozdulat végére ért, csak akkor nyitotta ki a szemét.
 Mindig így tett, hosszú-hosszú évek óta minden előadás előtt ugyanaz a tökéletesre csiszolt, szépen koreografált mozdulatsor, mindentől távol, öltözője magányában, kettesben a tükörképével. A rítust az előadás részének tekintette, afféle prológusnak a nagyszabású műsor előtt. Minden egyes mozdulattal egyre jobban elmélyült szerepében, s lényegült át azzá, aminek mindig is tekintette magát, akkor is, amikor hétköznapi emberként hétköznapi emberek között járt: a porond Mesterévé.
 Csodálattal vegyes elismeréssel mérte végig önnön tükörképét, mert azt látta benne visszatükrözni, ami lényegében mindig is volt: a hangot, amely hanyag eleganciával indítja be a cirkusz gépezetét, a dirigenst, kinek artista és állatidomár, bohóc és erőművész egyaránt meghajol, a hangulat előidézőjét és egyben felelősét, a sztárt, akire sok száz szempár figyelmez. A Mestert, akit mindenki fél és csodál egyszerre.
 Felvonta jobb szemöldökét, mire tükörmása felvonta a balt, s ettől mindig mosolyognia kellett.  Miután azonban gondosan ügyelt rá, hogy komolysága megmaradjon, a mosolyt félúton megakasztotta, s így az cinikus félmosolyként rögzült az arcára. Minden este, minden előadás előtt így tett.
Megbillentette a fejét, először kissé hátra, s bajuszán kékesen csillant a villanykörte fénye, majd kissé jobbra. Aztán egy sóhajnyit előre, hogy a szemével egy kicsikét felfelé kelljen néznie, ha szembe kíván nézni önmagával.
 Mindez, a félmosollyal, a felvont szemöldökkel együtt egyfajta különös, titokzatos baljóslatúságot kölcsönzött egyébként is karakteres arcvonásainak, valamiféle mindentudó kifejezést, mely már-már félelmetes magabiztossággal párosult. Tudom mi vár rátok, mondta ez a tekintet, tudom, mi vár rátok, hisz mostantól én irányítom a sorsotokat, a kezemben vagytok, tőlem függtök. Félhettek, mondta a szempár, mert ki vagytok szolgáltatva a szeszélyeimnek. Örvendezhettek, de csak ha azt akarom, hogy örvendezzetek. És csodálhattok, mert, igen, mert csodálatraméltó vagyok.
Hogy megkoronázza az összképet, elegánsan két ujja közé csippentette a cilinderét, és szép ívű mozdulattal a feje tetejére helyezte azt. Szemei árnyékba kerültek ugyan, de ez csak erősítette a hatást, nem gyengített azon: az a különös fény ott csillogott bennük, az árnyéktól kiemelve, s ha bárki emberfia szembe került vele, képtelen volt máshová nézni, mint azokba a földön túli energiától telt, igéző, és valamiképpen vészterhes szemekbe.
 Még egy kis igazítás a csokornyakkendőn, és lesöpört egy láthatatlan porszemet a frakkja hajtókájáról. Elégedett volt. Mint minden este, minden előadás előtt. Felöltötte a szerepet, a szereppé vált, végre újra önmaga volt. Ő volt a Mester, és soha nem is volt más.
 Már csak egyetlen apró mozdulat volt hátra, mielőtt, elszakítva magát a tükörképétől, felpattant volna a székről, és azzal a lendülettel beviharzott volna a porondra, a reflektor fénykörébe, és egy pillanatra megáll a levegő, minden szempár ráirányul, és felzúg a taps. Egyetlen kis mozdulat, mielőtt megragadná a pórázt, és vezetni kezdené a közönségét, mielőtt elbitorolhatná a nézők lelkét, mielőtt megbabonázhatná őket rejtelmes varázsával.
 Az egyszemélyes szertartás záró momentuma a következő volt: elegáns mozdulattal, könyökét kifelé tartva szájához emelte a kezét, megnyálazta a kisujját és mutatóujját, a benedvesített ujjait ajkához emelte, és végigsimított bajszának két ágán a két ujjával, bentről kifelé haladva, határozott mozdulattal, s végén felszegte fejét, és indult...
 ...ezúttal azonban nem indult sehova. Ma este nem. Amint befejezte a mozdulatot, mikor már úgy érezte volna, hogy minden tökéletes, ahogy szokott, és készen áll levezényelni az estet, feltűnt neki egy apróság. A szeme sarkából. Közelebb hajolt a tükörhöz, hogy megnézze, biztosan csak tévedés. De nem.
 És akkor valami megpattant benne. Szinte hallotta a pattanást. Hajszálrepedésnek indult, de végigszaladt a repedés az önuralmán, megrepesztette önbizalmát, továbbszaladt, kettétörte magabiztosságát, s végül nagy robajjal omlott össze az a kép, amely benne élt magáról.
A bajsza. Akkor jött rá, hogy a bajsza bizony csak rajzolva volt.



Nincsenek megjegyzések: