csütörtök, június 14, 2012

A porondmester meghasadt - egy vendégíró tollából 2.

Ahogy ígértem, ma folytatódik és befejeződik a történet. Kicsit hátborzongató, kicsit groteszk, ahogy az egy cirkuszban lenni szokott.


Mindkét szemöldöke felcsúszott a homloka tetejére. Nem lehet, gondolta. Az lehetetlen... Az arcához kapott, remegő ujját végighúzta a rajzolt bajuszon, és szinte fájt, ahogy látta elkenődni a festéket. Végighúzta újra, és megint, és egyre erősebben, és a bajuszból nem maradt más, csak egy elkenődött festékfolt a fehér púderen az orra alatt.
 Hogy lehetséges ez? Ez lehetetlen, mormolta maga elé, ez nem történhet meg.
Mellényzsebéből előhúzta a hófehér zsebkendőt, hogy letörölje a pacát, bár nem tudatosult benne igazán, mit is csinál. Csak annyit tudott, hogy nem állhat a közönsége elé így, foltos ábrázattal, valamit tennie kell, valamit mindenképpen tennie kell. Megnyálazta a kendő sarkát, és dörzsölni kezdte azon a helyen. Szinte durván dörzsölte, heves, hirtelen mozdulatokkal, és minden simításnál elmondta magában, hogy nem, ez lehetetlen, ez lehetetlen, ez lehetetlen. Izzadtságcsepp ütötte át a sminket a homlokán.
Végül, mikor már fájt, mikor már égett a bőre, elvette a kendőt, titkon arra számítva, hogy ott lesz a bajsza, ahogy mindig, hogy csak rossz tréfát űzött vele az elméje, a hatalmas felelősség terhe, meg a halovány világítás, és minden úgy van, ahogy annak lennie kell. A bajusz ott van, és minden rendben van, ahogy mindig. Ahogy lennie kell.
Hevesen zakatoló szívvel, és sebesen zakatoló gondolatokkal, ám mégis nagyon-nagyon lassan vette el a kezét az arca elől, és lélegzetét visszafojtva hajolt előre, közelített a tükör felé, mígnem pár centire volt csak egymástól a két orr, a valódi, és a tükörkép. Ám amikor a kendő eltűnt, azt látta, hogy nem csak a folt tűnt el, hanem a vastag púderréteg is arról a helyről, és ahol eltűnt a púder, mögötte nem volt semmi.
Semmi. Se bőr, se hús, se semmi, csak az üresség, a létezés hiánya.
Visszakapta a zsebkendőt az arca elé, így maradt egy pillanatra, mozdulatlanul, majd lassan végigsimított a jobb arcán, fel, egészen a homlokáig. Ahogy végigszántott a bőrön, úgy tűnt el mögötte a forma, a valóság, az ember, a Mester maga, úgy fedte fel a festék mögött rejtőző űrt, a semmit.

 Már negyedórája el kellett volna kezdeni az előadást, mire az erőművész, a bűvésszel karöltve összeszedte a bátorságát - a többiek erős unszolására, persze -, hogy bekopogjanak a Porondmester öltözőjébe, utánanézni, nincs-e valami baj. Mindannyian féltek tőle, mert tudták, hogy a fellépése előtt igen szigorú, olyankor átváltozik, nem önmaga. Viselkedése parancsolóvá válik, s egyszerre titokzatossá is, a tekintete villámokat szór, hegyes bajszával szinte felnyársalja az embert. Tudták, hogy erre harap a közönség, hogy szükség van rá, de azért nekik, akik ismerték hétköznapi valóját, ijesztő volt ez az átváltozás, és nem szívesen kerültek a szeme elé ilyenkor.
A kopogásra nem jött válasz. Egy percre elbizonytalanodtak, hogy most mitévők legyenek, de a bűvész megtaszította az erőművészt, hogy ne gyerekeskedjen, menjen csak előre, az pedig a lendülettől véletlenül belökte az ajtót.
Megtorpantak a küszöbön: egy lélek sem volt az öltözőben. Az egy szem villanykörte fénye a tükör fölött nem világított meg mást, csak a hanyagul félredobott cilindert az öltözőasztalon. Utána vették csak észre a nadrágot és a frakkot a földön, mintha viselője egyszerűen köddé vált volna. S ott volt még a zsebkendő is, rajta koszos-fehér púderfoltokkal.
Aztán, ahogy közelebb léptek a tükörhöz, egy kicsi ollót találtak a cilinder takarásában, és amikor felemelték a fejfedőt, ott találták a Mester két egyformára nyírt, hegyesre pödrött, levágott bajuszát is.